A Blair Athol, a déli végeken, a Highland kapujában, sorsát derűsen és büszkén elfogadva, lassan intézménnyé növi ki magát. Dolgozik, mosolyog, fogadja a bókokat ha kap, de nem a szalonokban forgolódik, hanem a blendek műhelyeiben, és nem fél bekoszolni magát. Feladni magát, mondjuk így. Pedig a Blair Athol is a kortárs helyzet egyik nagy nyertese, miszerint a dolgos hétköznapok lepárlói új korszakukat élik, kiteljesednek, karakteresednek. A Blair Athol pedig szinte lépéselőnybe került azzal, hogy a megbízhatósága és a malátás jegyek reneszánsza egyre szebb visszajelzéseket ad neki.
Klasszikus american oak, sőt, pontosan virgin oak érlelés, remek korválasztással. A legtöbb indie Blair Athol elhal fiatalon, pedig ha valakinek van türelme várni, vagy jól választ hordót, akkor kap egy régimódi eleganciát, amit ma már csak a damaszt, a félig elfedett váll, egy nemesen viselt ősz haj és a cérnametélt ad, mielőtt büszke száradása beteljesíti sorsát egy tál forró tyúkhúslevesben. Könnyed gabonás, édes világ ez a Blair Athol, ahol a vaníliát és a kókuszt sem hiányolhatod, és ahol az apró mogyorók szanaszét szaladnak a méz igyekezete elől, aki azon igyekszik, hogy mindezt a ropogós, tavaszias élményt egyben tartsa.
